tavasz?

2008 február 22. | Szerző: faelivrin |

 hm. a tavasz.. eszembe jutott, hogy ez a szerelem évszaka, amikor minden olyan romantikus, ha találsz magadnak párt, szerelmet.. na mindgey. sok boldogságot kívánok minden kedves embernek, élvezzék ám ki a tavasz minden egyes percét! 🙂
én ilyenkor álmodozom, imádok a tavaszias levegőn álmodozni, olyan megnyugtató, kellemes.. és sokkal élénkebb is vagyok, Fiúgyermek azt mondja, örül, hogy nemsokára tavsz, így legalább többet fog majd látni mosolyogni.. nos.. remélem azért annyit nem, nem szeretnéktalálkozni vele sokszor. bár az tény és való, néha nagyon tud hiányozni, mondjuk amikor napokig nem hallok felőle, és ilyenkor néha féltékeny is vagyok.. pedig tudom, sokat tanul és nincs elég szabadideje..
komolyan mondom, ilyen ellentétes érzéseket még nem produkáltam egyetlen fiúgyermekkel kapcsolatban sem. lehet azért, mert most elméletileg mindketten szabad utakon járunk, más ez így, nem olyan, mint a többiekkel volt.. és közben meg ott létezik egy másik fiúgyermek -t.g-, az elérhetetlen.. és ottvan az a szerencsétlen batu is, aki kapaszkodni próbál, de reménytelenül.
teljesen összezavarodottnak érzem magam, 3 út van, amire lépnem szabadna (az első és utolsó, vagy a szabadság), én mégis az ismeretlent akarom megjárni, ami televan nagyobbnál-nagyobb csapdákkal és veszélyekkel.
nem értem azt sem, hogy mit akarok, sokszor azon veszem észre magam, hogy az elérhető kettőn ábrándozom, a harmadik eszembe sem jut.. fene érti ezt..
viszont néha az is megtörténik, hogy undorodom mindenféle elkötelezettségektől, meg el szeretnék vágni minden szálat, amik az ilyen ügyekhez kötnek..
nehéz.. nagyon..
nem is tudok ezekről beszélni senkivel, esetleg Lizzivel, de ő is a saját problémáival van elfoglalva.

rá kellett arra is jönnöm, hogy a zene számomra a pótcselekvések egyike.. jó, a normális -kábé 1 óra- adag természetes és még nem pótcselekvés, de a többi 4-5-6 óra már igen.. ennyit ér, ha a délutánjaim a magány csendes gyűrűjében teének, ami elég kényelmes lehetne, ha csak kevesebb időt ölelne fel -mondjuk annyit, amennyit mostanában a barátaimmal hétköznaponként együtt töltünk: mozi, teázás, nagy beszélgetések.. ehelyett mindenki bemászik sopánkodni a szobájába, miközben tévézik, gépezik, zenét hallgat, olvas, stb.. én jobb híján zenélek vagy épp zenét hallgatok és blogolok az unalmas, de egyben mégis fárasztó életemről.
                utálom, ha idegenek vesznek körül, de szívesen ismerkedem.
             utálok beszélni, de ha van, aki meghallgat, mesélek magamtól is.
             imádok hülyéskedni, nem érdekel semmi, mégis néha azt érzem, 
                           hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
és még sorolhatnám.
paradoxonok egymás után.
már csak meg kéne találnom az örgedésem közben elvesztett egyéniségem és siima ügy lenne elintéznem mindent.
ki kéne békülnöm magammal.
vagy be kéne ülnöm 10 romantikus film elé 50 tábla csokival és kábé ugyanennyi csipsszel, meg valami cukros lötyivel és zabálhatnék és bőghetnék kedvemre. ja és akkor még nem is beszéltünk arról, mennyi zsepi kéne.
de szép alternatívának tűnik az is, hogy itt ülök a hülye laptop előtt, éés, mint valami megszállott, kiírom magamból az érzéseimet. mint a szekszésnyújorkban keribredsó.
de rajzolhatnék is.
vagy mondjuk olvashatnék.
vagy eljárhatnék a barátaimmal, vagy új ismerősökkel.
hogy mit választok, rajtam múlik. pech.

nicsak. érkezett egy levél.
Fiúgyermek..
hm. hát izé.. érezteti velem, hogy hiányzom neki. elég rendesen.
“Lécci találkozzunk már, 2 hete nem láttalak.. Eltűntél, te is tudod, de nagyon és nem, szó sincs arról, hogy ez nincs így. Ne rázd a fejed. Igenis, hogy régen láttalak, és igenis hiányzol. Csók, A Gyerek”
igen, tényleg rég találkoztunk, de most semmi kedvem újra látni őt, vagy beszélni vele, igaz tegnap úgy elpanaszoltam volna neki a bajom..

utálom, hogy nincs hangom, nem tudok üvöltözni egy jót, csak hangfoszlányok próbálkoznak kijönni -sikerteleünk, így egy jó hosszú és hangos ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁból csak egy pötty o lesz..
mindenki olyan bunkó volt velem tegnap, kihasználják, hogy nem tudokvisszaszólni valami jó kis ütős dologgal és olyanokat vágnak a fejemhez, hogy csak na.. mindössze csak sírni tudok -hangtalanul- és idegesít, hogy nem hallja senki, nem is törődnek velem.
azt éreztem tegnap, hogy utálom a világot és benne a basztatós embereket, de aztán szerencsér elenyugodtam.
bekapcsoltam a tévét és a francia adón néztem egy ősbéna játékot.